Denise Fenzi egyik posztját olvasva jutott eszembe az egyik fontos felismerésem pár évvel ezelőttről: nincs szüksége a kutyámnak a közös kávézásokra vagy plázákba való csatangolásokra.

Ez a felismerés persze nem a kávézókról szól, hanem arról, hogy miután kiismertük a saját kutyánkat, érdemes feltenni a kérdést: mennyire lesz komfortos az adott helyzet a kutyánk számára? Szükség van-e egyáltalán az adott tevékenységre a közös életünkben – és ha igen, hogyan fogjuk megoldani? Mert nem érdemli egyetlen kutya sem, hogy a mi kényelmünk miatt dobjuk a mélyvízbe.

Zazi, a saját kutyám alszik otthon – kutyafelügyelet Budapesten — Néha a legjobb döntés az, ha nem jön velünk

Konkrét példa ebből a saját életünkből: a vidéki, nagyszabású családi összejövetelek. Kis tér, sok ismeretlen ember – ez Zazinak nem jó párosítás, ilyenkor kutyafelügyeletet szervezek neki. Ha viszont kisebb társaságról van szó, ahol már mindenkit ismer, előfordul, hogy ő is részt vesz az eseményen. Ez sem magától jött, mögötte van a tudatos ismerkedés, a határok kommunikálása, az átgondolt felkészülésünk.

És itt jön a másik oldala ennek a szemléletnek:

Ha tudjuk, hogy egy adott helyzet nem komfortos a kutyánknak – és ez nem gyengeség, hanem önismeret –, akkor az a felelős döntés, ha biztonságos, ismerős környezetben hagyjuk őt.

Épp ezért van értelme egy megbízható kutyaszitternek. Nem azért, mert nem szereted eléggé a kutyádat, hogy magaddal vidd. Hanem pont azért, mert eléggé szereted ahhoz, hogy ne vidd magaddal, ha ez az ő érdeke.

Ez a poszt, mint kiderült, mégsem a kutyas kávézásokról szól. 😄